Debrecen és a migránsok

2015. július 22. /szerda/

Az Indulás

Sok szervezés, és még több nehézség után végre sikerült minden problémát megoldani. Az Iványi Gábor által vezetett Magyar Evangéliumi Testvérközösség, az Antifasiszta Hálózat, az Európai Magyarok Közössége, a Migration Aid, és jó néhány magánszemély hathatós segítsége révén a megbeszélt időpontban útnak indulhattunk.

12:00-kor kigördült az autónk a Wesley János Lelkészképző Főiskola kapuján. A volánnál Békessi Róberttel, aki a Migration Aid Déli Pályaudvari csoportjának  egyik aktivistája. Kisteherautónk dugig tömve volt zsákokkal, amelyek ruhát, játékot, tartós élelmiszert, és gyógyszereket rejtettek. Társam a küldetésben Misi, akivel számtalan érdekes kalandban vettem már részt, és akiről tudtam, nem ijed meg a saját árnyékától. Mert hiába nem hittem abban, hogy a menekültek veszélyesek lehetnek, azt azonban nem tudhattam előre, hogy fognak a debreceniek fogadni, miután megtudják, hogy róluk készülök írni. És hát, jobb félni…

15:40-kor érkeztünk meg a debreceni Nagyállomásra. A helyiekből álló segítők még nem voltak kinn. Menekülteket sem láttunk sehol. Szerencsére egy rendőrjárőr épp nem messze tőlünk sétált el. Gyorsan utánuk mentem. Kérésemre készségesen útba igazítottak, ám mikor visszamentem az autóhoz, és a sofőrünknek adtam tovább a kapott információkat, megjelentek. A páros férfi tagja megkérdezte, hogy tulajdonképpen miért is akarunk eljutni a táborba. Vázoltam neki a tervünket, erre elővette a rádióját és közölte a diszpécserrel, hogy adományt viszünk. Majd visszafordulva hozzám azt mondta, hogy mivel a városban menekülthelyzet van, ezért neki tájékoztatnia kell a felettesét, mindenről, ami a migránsokkal kapcsolatos. De azért utunkra engedett. Hát igen, menekülthelyzet van…

16:10-kor megérkeztünk a menekülttábor bejáratához. Az őrök, miután közöltem velük, hogy Székely Bélával /ő a tábor igazgatója/ beszéltem hétfőn, és tájékoztattam, hogy szerdán hozunk adományokat, beengedtek minket, majd néhány telefonálás - Abdul Quayum Popal is a segítségemre volt – után sikerült lepakolnunk az egyik raktárban. Ekkor kerültem közel először a menekültekhez. Ahogy rakosgattuk le a zsákokat, megjelent egy néhány főből álló gyerekcsapat. A legbátrabb úgy egy hat éves kislány, és egy 10-12 éves kisfiú volt közülük. Szerettek volna valami játékot maguknak. Az őrök mondták, hogy mi nem adhatunk oda semmit, mert majd jönnek a szociális munkások, és ők osztják szét az adományokat. Értjük - bólogattunk, majd ugyanezen lendülettel az egyik dobozból egy nagyméretű plüss elefántos párnát adtunk a kicsi lánykának, aki úgy szorította magához, mintha az élete múlna rajta. Majd nagy boldogan elsietett vele. A nagyobb fiú, egy igazi kis vagány srác, az első körben megkapott játékkal nem volt elégedett, ám amikor észrevett egy teherautót a kezemben, megmerevedett. Nem szólt semmit, de a szemén láttam, hogy ez aztán a kedvére való ajándék lenne. Az éber őröket kijátszva odanyújtottam neki a játékautót, amivel gyorsan olajra is lépett. Sajnos tovább nem folytathattuk ezt az illegális cselekedetünket, mert nem akartunk az első napon összetűzni az őrökkel. Tervünk volt még velük.

Amint végeztünk a pakolással el kellett hagynunk a tábor területét. Érzékeny búcsút vettünk Robitól, és elindultunk, hogy keressünk egy jó helyet, ahol felállíthatjuk sátorunkat, amelyben az elkövetkező 5 napunkat fogjuk tölteni.

A főút melletti kiserdőben, átellenben a táborral meg is találtuk a számunkra legmegfelelőbbet. Közel mindenhez, de mégis rejtve a kíváncsiskodók elől. Felállítottuk a sátrunkat, lepakoltunk, magunkhoz vettünk minden értékünket, majd nekivágtunk, hogy feltérképezzük az eddig csak hírekből ismert környéket.

A Sámsoni úton mindenfelé menekülteket láttunk. Csoportokba verődve sétálgattak, célirányosan mentek valahova, vagy csak üldögéltek az árnyékban.

Nem messze a tábor bejáratától találtunk rá a Kék-Fény eszpresszóra. Az első pillantásra szimpatikus kiskocsma lett a bázisunk. Azért volt szimpatikus, mert tömve volt migránssal. A belső helyisége 100 Forint/órán kínált internetezési lehetőséget rengeteg számítógéppel. A kertben több asztal, egy Gyrosos, valamint egy pénzváltónak kialakított konténer is helyet kapott. Innen töltöttem fel minden reggel az írásaimat, és itt is fogyasztottuk el a mindennapi kávénkat. A tulajdonos, és a pultosok is kedves, megnyerő emberek voltak. Sok-sok érdekes információt tudtunk meg tőlük a debreceni állapotokról. És sok mindent megcáfoltak, amit igaznak gondoltunk. Örök hála Nekik!

19:00-kor nekivágtunk a pályaudvarra vezető útnak. Azt terveztük, hogy végig gyalogoljuk, de mivel már későre járt, és én minél hamarabb fel akartam venni a kapcsolatot az állomáson tevékenykedő segítőkkel, ezért ezt elhalasztottuk. Buszra, majd villamosra szálltunk.

19:45-kor már ott is voltunk a segítők között. A gyors bemutatkozások után átadtuk nekik a gyógyszereket. Fájdalomcsillapítókat, ragtapaszokat. Nagyon megörültek, mert mint kiderült az orvosi ellátás meglehetősen érdekes a táborban. Ugyanis, ha valakinek komolyabb baja van, azt bizony kirakják onnan. Itt a pályaudvaron látják el lelkes orvostanhallgatók a szerencsétleneket. Az egyetem hallgatói azonban nem csak így járulnak hozzá a menekültek bajainak enyhítéséhez. Minden nap gyűjtenek adományokat és este kihozzák az állomásra. Mi is szemtanúi voltunk ennek.

Senki ne gondolja, hogy csak külföldi hallgatók nyújtanak segítséget! Az orvosi ellátásban többnyire ők vesznek részt, de csak azért, mert a szír, arab, afgán, stb. menekültekkel egy a hazájukból vagy a hazájuk környékéről érkezett tanuló könnyebben szót tud érteni.  Az adományokban sok magyar hallgató által küldött csomag is megtalálható. A beszélgetésünkből kiderült, hogy nekik sem ártana egy kis segítség. Kevesen vannak. Nagyjából 10-12 ember van, akit lehet mozgósítani. Mindennaposak a vegzálások, unatkozó nyugdíjasok járnak ki nap, mint nap, és hordják el őket mindennek. A rendőrséggel viszont szerencsére nincs problémájuk. Igaz, ezt csak nagy sokára sikerült elérniük. A feladatuk annyiban merül ki, hogy mikor megérkezik egy-egy vonat, az elcsigázott menekülteknek enni, inni adnak, ellátják őket, ha szükséges, és elkalauzolják ahhoz a buszhoz, amelyikkel ingyen eljuthatnak a tábor közelébe. Nem sok, de pont elég. Ugyanis meglehetősen csínján bánnak az elosztókban az információval. Az ott kapott vaktérképpel még én is eltévednék. Ha többen jönnek egyszerre, akkor kapnak rendőri kíséretet is.

20:45-kor futott be az első vonat, amelyik migránsokat is szállított. Körülbelül 20-25, főként Afrikából érkezett férfit és nőt. Első napi segítségünk abban merült ki, hogy elkísértük őket a buszhoz, majd elmentük velük a táborig. Szerencsére jött velünk egy rendőr is, aki megbeszélte a sofőrrel, hogy álljon meg a tábornál, ugyanis ott nincs hivatalos megálló. Az lejjebb van, egy jó másfél km-rel. A buszon tudtam először beszélgetni velük. És mindjárt egy micsoda történetet hallhattam! A beszélgetőpartnerem egy afrikai hölgy volt, nagy hassal. Mint megtudtam 7,5 hónapos terhes. A családját lemészárolta a Boko Haram. A férjével vágott neki az útnak, de sajnos a marokkói kerítésen már csak ő jutott át. A férje ugyanis a szeme láttára halt meg. Egy golyó végzett vele. Két fiatal pakisztáni férfival barátkozott össze a vonaton. Örült nekik, mert így legalább nem lesz egyedül, mondta. Én pedig annak örültem, hogy itt talán jó kezekben lesz, és legalább attól nem kell tartania, hogy lelövik.

Amint elkísértük a csoportot a tábor bejáratáig mi is nyugovóra tértünk. Annyi információval a fejünkben feküdtünk le, hogy még sokáig álmatlanul forgolódtunk. „Mibe vágtam a fejszémet?!” –gondoltam, miközben az afrikai nő pillantása lebegett a szemem előtt, mikor a férjéről beszélt. Nem könny csillogott benne, hanem valami mérhetetlen keserűség, fájdalom és elszántság világlott ki belőle. Abban azonban biztos voltam, hogy fog még könnyezni. Ha máskor nem, hát akkor, amikor megszüli a gyermekét.