Debrecen és a migránsok

2015. július 23. /csütörtök/

04:30 Kora hajnali ébredésünk után nekivágtunk a környező erdőségeknek, hogy megnézzük, mennyire igaz az az állítás, miszerint azok a migránsok, akik valamilyen oknál fogva nem juthattak be a táborba, ellepték ezen területeket. A délelőtt nagy részét ezzel töltöttük.

11:00-re vissza kellett érnünk a tábor bejáratához, mert ígéretet kaptam, hogy, igaz,  név nélkül, de néhányan hajlandóak lesznek szóba állni velünk a tábor dolgozói közül. És menet közben kaptuk a hírt, hogy Juhász Péter is érkezik egy nagyobb adag adománnyal.

Körbejártuk a terület jó részét, de eddig egy menekültet sem találtunk. Délután folytatjuk.

Sajnos a beígért beszélgetésekből semmi sem lett, pedig mindent megpróbáltunk. Én még oda is bementem, ahová egyébként nem volt engedélyem, hogy a főnővérrel beszéljek, de azon kívül, hogy nem beszélhet, mást nem mondott. Az őrök egyébként nagyon segítőkésznek bizonyultak. "Hát már megint itt van? - kérdéssel üdvözöltek. Azt hiszem, sikerült belopnom magam a szívükbe. Mindenfelé ott hagytam a telefonszámom, hátha valaki megszán, és közben kaptam egy jó ötletet is. Délután, mikor munkájuk végeztével jönnek kifelé a

tábor dolgozói, a kereszteződésnél próbáljak szóba elegyedni velük. Megpróbálom.

Juhász Péterre várva a bejárattól nem messze egy fa árnyékában lepihentünk. Körülöttünk mindenfelé ugyanezt tették a menekültek is. Jól illusztrálja azt, hogy mennyire sikerült inkognitónkat megőriznünk, hogy egyszer csak megjelent mellettünk egy hölgy fényképezőgéppel, diktafonnal, és azt kérdezte, hogy beszélünk-e angolul. Azt feleltem, hogy igen. A következő kérdése az volt, hogy honnan jöttünk, és hogy minden rendben van-e, mert ő egy nemzetközi, emberi jogokkal foglalkozó újságíró. Azt válaszoltam, hogy Magyarországról jöttem, és egyáltalán nincs rendben semmi, hisz azért vagyok itt. Tágra nyílt a szeme a meglepetéstől. Simán menekültnek nézett.

Végre megjelent Juhász Péter. A Bázisunkra vittük, és beszélgettünk vele egy jót. Az interjú itt olvasható:https://www.facebook.com/groups/448926031940121/permalink/480781092087948/

Miután elbúcsúztunk egymástól, folytattuk a terület bejárását, és közben egy másik legendát is próbáltunk kinyomozni. Hogy állnak a lakosok a menekültekhez. A tábor környékén rengeteg embert megkérdeztünk, kiknek a java, ismétlem a java nem tiltakozik a menekültek ellen, ha betartanak alapvető játékszabályokat. Néhányuk kifejezetten rühelli őket, de ez is csak annak az ocsmány propagandának köszönhető, ami a városi, illetve az állami médiumokban hallható./Erről bővebben a holnapi naplóban/

A belváros felé egyre kevésbé jelentenek problémát a migránsok. Az itt lakók legnagyobb része szinte nem is találkozik velük, így ők nem is fújolnak. A TV-ben látottakat, hallottakat túlzásnak tartják. A pályaudvar környékén azonban újra több olyan emberrel beszélünk, akik nem bírják őket elviselni. Amikor azt kérdezem, hogy miért, a válasz sosem megy tovább azon, hogy ez nem az ő otthonuk, takarodjanak haza, nekünk is van elég problémánk, illetve ehhez hasonlók. Arra a kérdésemre, hogy érte már őket bármiféle támadás, akár szóban, akár tettben, azt felelik, hogy még nem, de a veszély fenn áll.  Hejj, gyűlöletkampány, én így szeretlek...

Késő délután tértünk vissza a Bázisra, ahol elfogyasztottuk jól megérdemelt kávénkat, és leültünk megvitatni a következő napi teendőinket. A presszó szépen lassan megtelt menekültekkel. Néhány perccel később egy fiatal srác ült le mellénk. Beszél valamelyest angolul. Azt mondja Iránból jött, ahol egy focicsapatban, - amelynek nevét, bár háromszor is megkérdeztem, nem tudom - játszott. A családja otthon maradt, de neki sikerült összeszednie annyi pénzt, hogy kijuthasson az országából. Egy álma van, hogy Németországban focizhasson valamelyik első osztályú csapatban, és annyi pénzt keressen, hogy a családját is kijuttathassa. Nagyon remélem, hogy valóra válik majd az álma.

Estére megélénkül a hely. Az asztaloknál mindenféle náció tagjai iszogatnak, beszélgetnek. Misivel ketten vagyunk, leszámítva a pultoshölgyet, az egyetlen fehérek. Ráadásul Misi meg én vagyunk itt az igazi idegenek. Csodás érzés. Ahogy végig nézek a társaságokon, mintha egy messzi-messzi ország bulinegyedében üldögélnék. Tényleg jól érezzük magunkat. Az asztalunknál mi vagyunk a fix pont. Néha-néha csatlakozik hozzánk egy újabb ember. Azt hiszem, a menekültek között már elterjedt, hogy mit is csinálunk itt. Leül mellénk két fiatalember. Egy 2 literes sörrel. Azonnal megkérdezik, hogy kérünk-e. Mi persze nem utasíthatjuk vissza, mert, hát beszélgetni szeretnénk velük. Bemutatkoznak: Mohamed és Radzsid. Mindketten Pakisztánból jöttek. Ahogy egyre jobban belemelegedünk a beszélgetésbe, és egyre több sör fogy, Radzsid felvet egy érdekes kérdést: "Ti azt mondjátok, hogy tisztelitek a nőket. Pedig nálunk azért járnak burkában, hogy illetlen tekintetek ne illethessék őket. Ha egy idegen férfi ránéz egy nőre, ő lesüti a szemét. Nálatok pedig, pici ruhákban hatalmas dekoltázsokkal mászkálnak a nők kihívóan. A férfiak úgy néznek rájuk, mint egy darab anyagra. És még ti mondjátok, hogy tisztelitek a nőket?

Később még egy elgondolkodtató dilemma kerül terítékre: "Mi soha nem bántottunk még senkit sem. Sem otthon, sem itt Magyarországon. Sőt! Magyarország nagyon tetszik. Főleg az időjárása. Itt nincs meleg! De miért van az, hogy, ha leülünk a buszon, akkor vannak, akik felállnak, vagy csúnyán néznek ránk. Sőt volt olyan, aki a gyerekét kapta fel, mert közel álltam meg hozzá. Ennyire nem szeretitek az idegeneket? Ennyire féltek olyan emberektől, akik semmi mást nem akarnak, csak békét, és nyugalmat?

Mit mondhat erre egy magyar, akit nagyon zavar az országa vezetőinek a menekültekhez való hozzáállása?

Legszívesebben elsüllyednék szégyenemben.