Alaptörvénytelen Esetek

Egy menekülttábor közelében /Útinapló 3. rész/

4x-ample — Wed, 29 Jul 2015 09:11:24 GMT

Debrecen és a migránsok

2015. július 24. péntek

Ismét 4:30-kor ébredtünk. Ami jelen esetben nem is volt baj, mert egy terület átnézése még kimaradt. Mivel a Bázis 7:00-kor nyit, így nem okozott problémát, hogy bejárjuk azt is. Sehol egyetlen illegális vadkempingezőt sem találtunk bő 5-600 méteres körben a tábort övező erdőkben. Mi voltunk az egyedüliek.

Viszont volt egy érdekes autó, ami 5:00-kor érkezett a tábor bejáratához. Egy rabszállító. Majdnem két órán át gondolkodtunk, hogy kiket is szállíthatott ide, míg végre választ kaphattunk a kérdésünkre. Rabok főznek a táborban.

Mára előirányzott programunk a Sámsoni úton található 4 szórakozóhely meglátogatása volt, valamint a beszélgetés. Sok-sok beszélgetés. A "kocsmatúránkat", aki még nem tette volna itt olvashatja:https://www.facebook.com/groups/448926031940121/permalink/481367252029332/

Mivel az első helyet könnyen és gyorsan letudhattuk, a második hely pedig a mi Bázisunk volt, maradt időnk arra, hogy megpróbáljuk megállítani a munkából hazafalé tartó tábori munkásokat. Nem sok sikerrel. Amint megláttak minket, a fejcsóváláson kívül semmit nem reagáltak. Pedig annyi mindent kérdeztem volna tőlük!

Az utca embere ellenben egyre beszédesebb lett velünk. Sok érdekességet megtudtunk például azokról, akik segíteni próbálnak a menekülteknek. A rendőrség néhány tagja kifejezetten ezekre a helyiekre utazik. Több olyan esetről is hallottunk, hogy hazafelé tartó helyieket - akik nyíltan segítik a migránsokat - sértegettek a menekülttábor környékén posztoló egyenruhások. Nagyon könnyű megérteni, hogy nevüket, arcukat miért is nem vállalják ezek, és azok a derék, jóravaló emberek, akik a pályaudvaron látják el mindennel a migránsokat. Szép Új világ...

Egy 20 év körüli srác mesélt egy figyelemreméltó esetet: Kölcsön kapott egy biciklit, aminek nem volt jó a kormánya /ez a bicikli nagyon hasonlít az országunkra - a szerző -/ Tekert vele, mint az őrült, majd az egyik kanyarnál valami történt, és a kormány hirtelen keresztbe állt, ő pedig egy hatalmasat esett. A helyiek közül senki nem ment segíteni neki. Csak két afgán férfi volt talpon a vidéken és rohant oda hozzá. A srác azt mondta, hogy addig nem szerette a menekülteket, mert csupa rossz dolgot hallott róluk. De mostanra már rájött, hogy köztük is vannak áldott jó, és ördögien rossz emberek. Már egy csomó nyelven megtanult és az angollal vegyítve egyre jobban meg tudja magát értetni szinte bármelyik országból érkezett emberrel. Annyiféle dialektust sorolt fel egy-egy nyelvből, hogy csak kapkodtuk a fejünket. Az okosabbja hasznot próbál húzni a helyzetből. Sokan sokféleképpen. A kereskedőknek megnövekedett a forgalmuk, gomba mód szaporodnak a pénzváltók, internet kávézók. A taxisok is jól profitálnak...

És meg kell említeni a taxisokon kívül, akik / persze tisztelet a kivételnek/ különböző trükkök segítségével szedik meg magukat, egy új biznisz megjelenését. Az örömlányok és futtatóik feltűnését. A pályaudvaron, a szórakozóhelyeken. Sok történetet hallottam róluk, hogy mennyire kihasználják a helyzetet. A nőt régen nem látott férfiak, - legyenek azok magyarok, afgánok, szírek, afrikaiak - könnyű prédák. Előfordult olyan, hogy míg az egyikkel akciózott a másik lány kirámolta. Ilyenek után aztán előkerülnek a bicskák. És a Tv-ben meg az megy, hogy az agresszív menekült ezt, meg azt tette.

A világunk soha nem volt egyszerű. Ami manapság tömegtájékoztatás címén megy, főként a közmédiában, de a kereskedelmi csatornák sem kivételek ez alól, hát azt inkább félretájékoztatásnak nevezném. Egy nagyon jó kis mekis reklámot találtam az egész menekültügyre. Ez minden politikusnak is szól, akik eme szerencsétlen sorsú emberekből akarnak hasznot húzni.

TE TESZED AZZÁ, AMI!

Egy menekülttábor közelében /Útinapló 2. rész/

4x-ample — Tue, 28 Jul 2015 09:41:02 GMT

Debrecen és a migránsok

2015. július 23. /csütörtök/

04:30 Kora hajnali ébredésünk után nekivágtunk a környező erdőségeknek, hogy megnézzük, mennyire igaz az az állítás, miszerint azok a migránsok, akik valamilyen oknál fogva nem juthattak be a táborba, ellepték ezen területeket. A délelőtt nagy részét ezzel töltöttük.

11:00-re vissza kellett érnünk a tábor bejáratához, mert ígéretet kaptam, hogy, igaz, név nélkül, de néhányan hajlandóak lesznek szóba állni velünk a tábor dolgozói közül. És menet közben kaptuk a hírt, hogy Juhász Péter is érkezik egy nagyobb adag adománnyal.

Körbejártuk a terület jó részét, de eddig egy menekültet sem találtunk. Délután folytatjuk.

Sajnos a beígért beszélgetésekből semmi sem lett, pedig mindent megpróbáltunk. Én még oda is bementem, ahová egyébként nem volt engedélyem, hogy a főnővérrel beszéljek, de azon kívül, hogy nem beszélhet, mást nem mondott. Az őrök egyébként nagyon segítőkésznek bizonyultak. "Hát már megint itt van? - kérdéssel üdvözöltek. Azt hiszem, sikerült belopnom magam a szívükbe. Mindenfelé ott hagytam a telefonszámom, hátha valaki megszán, és közben kaptam egy jó ötletet is. Délután, mikor munkájuk végeztével jönnek kifelé a

tábor dolgozói, a kereszteződésnél próbáljak szóba elegyedni velük. Megpróbálom.

Juhász Péterre várva a bejárattól nem messze egy fa árnyékában lepihentünk. Körülöttünk mindenfelé ugyanezt tették a menekültek is. Jól illusztrálja azt, hogy mennyire sikerült inkognitónkat megőriznünk, hogy egyszer csak megjelent mellettünk egy hölgy fényképezőgéppel, diktafonnal, és azt kérdezte, hogy beszélünk-e angolul. Azt feleltem, hogy igen. A következő kérdése az volt, hogy honnan jöttünk, és hogy minden rendben van-e, mert ő egy nemzetközi, emberi jogokkal foglalkozó újságíró. Azt válaszoltam, hogy Magyarországról jöttem, és egyáltalán nincs rendben semmi, hisz azért vagyok itt. Tágra nyílt a szeme a meglepetéstől. Simán menekültnek nézett.

Végre megjelent Juhász Péter. A Bázisunkra vittük, és beszélgettünk vele egy jót. Az interjú itt olvasható:https://www.facebook.com/groups/448926031940121/permalink/480781092087948/

Miután elbúcsúztunk egymástól, folytattuk a terület bejárását, és közben egy másik legendát is próbáltunk kinyomozni. Hogy állnak a lakosok a menekültekhez. A tábor környékén rengeteg embert megkérdeztünk, kiknek a java, ismétlem a java nem tiltakozik a menekültek ellen, ha betartanak alapvető játékszabályokat. Néhányuk kifejezetten rühelli őket, de ez is csak annak az ocsmány propagandának köszönhető, ami a városi, illetve az állami médiumokban hallható./Erről bővebben a holnapi naplóban/

A belváros felé egyre kevésbé jelentenek problémát a migránsok. Az itt lakók legnagyobb része szinte nem is találkozik velük, így ők nem is fújolnak. A TV-ben látottakat, hallottakat túlzásnak tartják. A pályaudvar környékén azonban újra több olyan emberrel beszélünk, akik nem bírják őket elviselni. Amikor azt kérdezem, hogy miért, a válasz sosem megy tovább azon, hogy ez nem az ő otthonuk, takarodjanak haza, nekünk is van elég problémánk, illetve ehhez hasonlók. Arra a kérdésemre, hogy érte már őket bármiféle támadás, akár szóban, akár tettben, azt felelik, hogy még nem, de a veszély fenn áll. Hejj, gyűlöletkampány, én így szeretlek...

Késő délután tértünk vissza a Bázisra, ahol elfogyasztottuk jól megérdemelt kávénkat, és leültünk megvitatni a következő napi teendőinket. A presszó szépen lassan megtelt menekültekkel. Néhány perccel később egy fiatal srác ült le mellénk. Beszél valamelyest angolul. Azt mondja Iránból jött, ahol egy focicsapatban, - amelynek nevét, bár háromszor is megkérdeztem, nem tudom - játszott. A családja otthon maradt, de neki sikerült összeszednie annyi pénzt, hogy kijuthasson az országából. Egy álma van, hogy Németországban focizhasson valamelyik első osztályú csapatban, és annyi pénzt keressen, hogy a családját is kijuttathassa. Nagyon remélem, hogy valóra válik majd az álma.

Estére megélénkül a hely. Az asztaloknál mindenféle náció tagjai iszogatnak, beszélgetnek. Misivel ketten vagyunk, leszámítva a pultoshölgyet, az egyetlen fehérek. Ráadásul Misi meg én vagyunk itt az igazi idegenek. Csodás érzés. Ahogy végig nézek a társaságokon, mintha egy messzi-messzi ország bulinegyedében üldögélnék. Tényleg jól érezzük magunkat. Az asztalunknál mi vagyunk a fix pont. Néha-néha csatlakozik hozzánk egy újabb ember. Azt hiszem, a menekültek között már elterjedt, hogy mit is csinálunk itt. Leül mellénk két fiatalember. Egy 2 literes sörrel. Azonnal megkérdezik, hogy kérünk-e. Mi persze nem utasíthatjuk vissza, mert, hát beszélgetni szeretnénk velük. Bemutatkoznak: Mohamed és Radzsid. Mindketten Pakisztánból jöttek. Ahogy egyre jobban belemelegedünk a beszélgetésbe, és egyre több sör fogy, Radzsid felvet egy érdekes kérdést: "Ti azt mondjátok, hogy tisztelitek a nőket. Pedig nálunk azért járnak burkában, hogy illetlen tekintetek ne illethessék őket. Ha egy idegen férfi ránéz egy nőre, ő lesüti a szemét. Nálatok pedig, pici ruhákban hatalmas dekoltázsokkal mászkálnak a nők kihívóan. A férfiak úgy néznek rájuk, mint egy darab anyagra. És még ti mondjátok, hogy tisztelitek a nőket?

Később még egy elgondolkodtató dilemma kerül terítékre: "Mi soha nem bántottunk még senkit sem. Sem otthon, sem itt Magyarországon. Sőt! Magyarország nagyon tetszik. Főleg az időjárása. Itt nincs meleg! De miért van az, hogy, ha leülünk a buszon, akkor vannak, akik felállnak, vagy csúnyán néznek ránk. Sőt volt olyan, aki a gyerekét kapta fel, mert közel álltam meg hozzá. Ennyire nem szeretitek az idegeneket? Ennyire féltek olyan emberektől, akik semmi mást nem akarnak, csak békét, és nyugalmat?

Mit mondhat erre egy magyar, akit nagyon zavar az országa vezetőinek a menekültekhez való hozzáállása?

Legszívesebben elsüllyednék szégyenemben.

Egy menekülttábor közelében /Útinapló 1. rész/

4x-ample — Mon, 27 Jul 2015 07:18:52 GMT

Debrecen és a migránsok

2015. július 22. /szerda/

Az Indulás

Sok szervezés, és még több nehézség után végre sikerült minden problémát megoldani. Az Iványi Gábor által vezetett Magyar Evangéliumi Testvérközösség, az Antifasiszta Hálózat, az Európai Magyarok Közössége, a Migration Aid, és jó néhány magánszemély hathatós segítsége révén a megbeszélt időpontban útnak indulhattunk.

12:00-kor kigördült az autónk a Wesley János Lelkészképző Főiskola kapuján. A volánnál Békessi Róberttel, aki a Migration Aid Déli Pályaudvari csoportjának egyik aktivistája. Kisteherautónk dugig tömve volt zsákokkal, amelyek ruhát, játékot, tartós élelmiszert, és gyógyszereket rejtettek. Társam a küldetésben Misi, akivel számtalan érdekes kalandban vettem már részt, és akiről tudtam, nem ijed meg a saját árnyékától. Mert hiába nem hittem abban, hogy a menekültek veszélyesek lehetnek, azt azonban nem tudhattam előre, hogy fognak a debreceniek fogadni, miután megtudják, hogy róluk készülök írni. És hát, jobb félni…

15:40-kor érkeztünk meg a debreceni Nagyállomásra. A helyiekből álló segítők még nem voltak kinn. Menekülteket sem láttunk sehol. Szerencsére egy rendőrjárőr épp nem messze tőlünk sétált el. Gyorsan utánuk mentem. Kérésemre készségesen útba igazítottak, ám mikor visszamentem az autóhoz, és a sofőrünknek adtam tovább a kapott információkat, megjelentek. A páros férfi tagja megkérdezte, hogy tulajdonképpen miért is akarunk eljutni a táborba. Vázoltam neki a tervünket, erre elővette a rádióját és közölte a diszpécserrel, hogy adományt viszünk. Majd visszafordulva hozzám azt mondta, hogy mivel a városban menekülthelyzet van, ezért neki tájékoztatnia kell a felettesét, mindenről, ami a migránsokkal kapcsolatos. De azért utunkra engedett. Hát igen, menekülthelyzet van…

16:10-kor megérkeztünk a menekülttábor bejáratához. Az őrök, miután közöltem velük, hogy Székely Bélával /ő a tábor igazgatója/ beszéltem hétfőn, és tájékoztattam, hogy szerdán hozunk adományokat, beengedtek minket, majd néhány telefonálás - Abdul Quayum Popal is a segítségemre volt – után sikerült lepakolnunk az egyik raktárban. Ekkor kerültem közel először a menekültekhez. Ahogy rakosgattuk le a zsákokat, megjelent egy néhány főből álló gyerekcsapat. A legbátrabb úgy egy hat éves kislány, és egy 10-12 éves kisfiú volt közülük. Szerettek volna valami játékot maguknak. Az őrök mondták, hogy mi nem adhatunk oda semmit, mert majd jönnek a szociális munkások, és ők osztják szét az adományokat. Értjük - bólogattunk, majd ugyanezen lendülettel az egyik dobozból egy nagyméretű plüss elefántos párnát adtunk a kicsi lánykának, aki úgy szorította magához, mintha az élete múlna rajta. Majd nagy boldogan elsietett vele. A nagyobb fiú, egy igazi kis vagány srác, az első körben megkapott játékkal nem volt elégedett, ám amikor észrevett egy teherautót a kezemben, megmerevedett. Nem szólt semmit, de a szemén láttam, hogy ez aztán a kedvére való ajándék lenne. Az éber őröket kijátszva odanyújtottam neki a játékautót, amivel gyorsan olajra is lépett. Sajnos tovább nem folytathattuk ezt az illegális cselekedetünket, mert nem akartunk az első napon összetűzni az őrökkel. Tervünk volt még velük.

Amint végeztünk a pakolással el kellett hagynunk a tábor területét. Érzékeny búcsút vettünk Robitól, és elindultunk, hogy keressünk egy jó helyet, ahol felállíthatjuk sátorunkat, amelyben az elkövetkező 5 napunkat fogjuk tölteni.

A főút melletti kiserdőben, átellenben a táborral meg is találtuk a számunkra legmegfelelőbbet. Közel mindenhez, de mégis rejtve a kíváncsiskodók elől. Felállítottuk a sátrunkat, lepakoltunk, magunkhoz vettünk minden értékünket, majd nekivágtunk, hogy feltérképezzük az eddig csak hírekből ismert környéket.

A Sámsoni úton mindenfelé menekülteket láttunk. Csoportokba verődve sétálgattak, célirányosan mentek valahova, vagy csak üldögéltek az árnyékban.

Nem messze a tábor bejáratától találtunk rá a Kék-Fény eszpresszóra. Az első pillantásra szimpatikus kiskocsma lett a bázisunk. Azért volt szimpatikus, mert tömve volt migránssal. A belső helyisége 100 Forint/órán kínált internetezési lehetőséget rengeteg számítógéppel. A kertben több asztal, egy Gyrosos, valamint egy pénzváltónak kialakított konténer is helyet kapott. Innen töltöttem fel minden reggel az írásaimat, és itt is fogyasztottuk el a mindennapi kávénkat. A tulajdonos, és a pultosok is kedves, megnyerő emberek voltak. Sok-sok érdekes információt tudtunk meg tőlük a debreceni állapotokról. És sok mindent megcáfoltak, amit igaznak gondoltunk. Örök hála Nekik!

19:00-kor nekivágtunk a pályaudvarra vezető útnak. Azt terveztük, hogy végig gyalogoljuk, de mivel már későre járt, és én minél hamarabb fel akartam venni a kapcsolatot az állomáson tevékenykedő segítőkkel, ezért ezt elhalasztottuk. Buszra, majd villamosra szálltunk.

19:45-kor már ott is voltunk a segítők között. A gyors bemutatkozások után átadtuk nekik a gyógyszereket. Fájdalomcsillapítókat, ragtapaszokat. Nagyon megörültek, mert mint kiderült az orvosi ellátás meglehetősen érdekes a táborban. Ugyanis, ha valakinek komolyabb baja van, azt bizony kirakják onnan. Itt a pályaudvaron látják el lelkes orvostanhallgatók a szerencsétleneket. Az egyetem hallgatói azonban nem csak így járulnak hozzá a menekültek bajainak enyhítéséhez. Minden nap gyűjtenek adományokat és este kihozzák az állomásra. Mi is szemtanúi voltunk ennek.

Senki ne gondolja, hogy csak külföldi hallgatók nyújtanak segítséget! Az orvosi ellátásban többnyire ők vesznek részt, de csak azért, mert a szír, arab, afgán, stb. menekültekkel egy a hazájukból vagy a hazájuk környékéről érkezett tanuló könnyebben szót tud érteni. Az adományokban sok magyar hallgató által küldött csomag is megtalálható. A beszélgetésünkből kiderült, hogy nekik sem ártana egy kis segítség. Kevesen vannak. Nagyjából 10-12 ember van, akit lehet mozgósítani. Mindennaposak a vegzálások, unatkozó nyugdíjasok járnak ki nap, mint nap, és hordják el őket mindennek. A rendőrséggel viszont szerencsére nincs problémájuk. Igaz, ezt csak nagy sokára sikerült elérniük. A feladatuk annyiban merül ki, hogy mikor megérkezik egy-egy vonat, az elcsigázott menekülteknek enni, inni adnak, ellátják őket, ha szükséges, és elkalauzolják ahhoz a buszhoz, amelyikkel ingyen eljuthatnak a tábor közelébe. Nem sok, de pont elég. Ugyanis meglehetősen csínján bánnak az elosztókban az információval. Az ott kapott vaktérképpel még én is eltévednék. Ha többen jönnek egyszerre, akkor kapnak rendőri kíséretet is.

20:45-kor futott be az első vonat, amelyik migránsokat is szállított. Körülbelül 20-25, főként Afrikából érkezett férfit és nőt. Első napi segítségünk abban merült ki, hogy elkísértük őket a buszhoz, majd elmentük velük a táborig. Szerencsére jött velünk egy rendőr is, aki megbeszélte a sofőrrel, hogy álljon meg a tábornál, ugyanis ott nincs hivatalos megálló. Az lejjebb van, egy jó másfél km-rel. A buszon tudtam először beszélgetni velük. És mindjárt egy micsoda történetet hallhattam! A beszélgetőpartnerem egy afrikai hölgy volt, nagy hassal. Mint megtudtam 7,5 hónapos terhes. A családját lemészárolta a Boko Haram. A férjével vágott neki az útnak, de sajnos a marokkói kerítésen már csak ő jutott át. A férje ugyanis a szeme láttára halt meg. Egy golyó végzett vele. Két fiatal pakisztáni férfival barátkozott össze a vonaton. Örült nekik, mert így legalább nem lesz egyedül, mondta. Én pedig annak örültem, hogy itt talán jó kezekben lesz, és legalább attól nem kell tartania, hogy lelövik.

Amint elkísértük a csoportot a tábor bejáratáig mi is nyugovóra tértünk. Annyi információval a fejünkben feküdtünk le, hogy még sokáig álmatlanul forgolódtunk. „Mibe vágtam a fejszémet?!” –gondoltam, miközben az afrikai nő pillantása lebegett a szemem előtt, mikor a férjéről beszélt. Nem könny csillogott benne, hanem valami mérhetetlen keserűség, fájdalom és elszántság világlott ki belőle. Abban azonban biztos voltam, hogy fog még könnyezni. Ha máskor nem, hát akkor, amikor megszüli a gyermekét.