“A megfélemlítő erő csak a félénkekre hat, azokra, akik nem hajlanak a bűncselekményre” (Albert Camus).

Vajon elrettentő-e vagy sem a halálbüntetés?

 A minap láttam egy statisztikát az USA-ból, ahol jó néhány tagállamban hajtanak végre kivégzéseket. Ebből kiderül, hogy nincs igazán elrettentő ereje ennek a büntetésformának. Mert sokkal nagyobb visszatartó erő a nyomozóhatóságok eredményes munkája-tehát a lebukás veszélye-, mint a halállal való fenyegetés. Sőt! Egy különösen erőszakos bűncselekmény elkövetése után a tettes az esetleges szemtanúk, vagy akár az áldozat életét is elveheti, nehogy tanúként vallomást tehessenek ellene. Így sokkal inkább kontra produktív az ilyesfajta ítélet.

Nem túl szerencsés, de ha már ilyen helyzetben vagyunk, elkerülhetetlen a gazdasági vonatkozások megvizsgálása is. Semmivel sem olcsóbb egy halálraítélt siralomházban történő hosszabb-rövidebb ideig tartó fokozott figyelmet és energiát igénylő „tárolása”, speciális, tehát drága „halálthozó” szerek beszerzése, felhasználása, mint az életfogytiglan tartó fegyházbüntetés.

Az 5 legtöbb halálbüntetést végrehajtó ország 2014-ben:
1     Kína - 3,400+ kivégzés
2     Irán - 159+ kivégzés
3     Vietnam - 64+ kivégzés
4     Amerikai Egyesült Államok - 59 kivégzés
5     Szaúd-Arábia - 33+ kivégzés

A halálbüntetés elleni következő, és szerintem a legfontosabb érv annak diszkriminatív jellege.

 Az Egyesült Államokban például a halálbüntetés 1976. évi visszaállítása óta 2002. október 1-jéig 802 embert végeztek ki, és ezek közül mindössze 9 volt nő (1,12 %), noha átlagosan minden hetedik gyilkosságot nő követ el (14,29%), és ezen emberölések brutalitása is egyre kevésbé marad el a férfiak által elkövetett hasonló bűncselekményekétől. A kivégzettek faji hovatartozását megvizsgálva szintén aránytalanságra lelhetünk, ugyanis a 802 kivégzett közül 278 volt néger, ami 34,66 %-ot jelent, miközben a feketék összlakosságon belüli aránya mindössze 20 % körül van. Ugyanez az arány (illetve aránytalanság) figyelhető meg a kivégzésre várók faji megoszlása tekintetében is. 2002. október 1-jén 3704 személy ült az Egyesült Államokban siralomházban, ebből 1605 volt fekete (43,33 %), 1669 fehér (45,06 %), 430 pedig egyéb (11,61 %).

A halálbüntetés elleni érvként felhozhatjuk, hogy ez a szankciófajta nem individualizálható. Míg a szabadságvesztés vagy a pénzbüntetés kiszabása esetén a legmesszebbmenőkig figyelembe lehet venni a tett súlyát, körülményeit, az elkövető személyiségét, indítékát, célzatát, bűnössége fokát, a tettnek és elkövetőjének a társadalomra veszélyességét, addig a halálbüntetés esetében mindez lehetetlen. Halálbüntetésből nem lehet súlyosabbat vagy enyhébbet kiszabni, e szankció alkalmazásakor a bíró nem tud differenciálni, ugyanazt a büntetést kell, hogy kapja a “szimpla” gyilkos és a sokszoros brutális gyerekgyilkos vagy a kéjenc sorozatgyilkos.

Fontos szem előtt tartani, hogy a gyilkosságok léte egy társadalom problémája. A halálbüntetés viszont rossz irányba terelheti a figyelmet, így nem szentelünk elég energiát a megelőzésre (nevelés, oktatás, szegénység, alkoholizmus). A halálbüntetés elvonja a figyelmet a valódi okokról, arról, hogy sok bűncselekményért maga a társadalom is felelős.